Szenteste életek szűnnek meg, és életek kezdődnek.
Kriszta úgy szerette a Für Elise-t, hogy azt már inkább rajongásnak, függőségnek mondhatnánk. Egyszerre megnyugtatta, és élénkítette a gondolatait. A napjai munkával teltek,- legalább a figyelmét elvonta valami, valaki,- emberek vették körül, zajlott az élet. Folyton intézkednie kellett, döntéseket hoznia, problémákat megoldani, és nem utolsó sorban együtt örülni a sikernek.
A férjével, Miklóssal jól megértették, elfogadták egymást. Jöttek a gyerekek is, ami nagy öröm volt nekik, szépen nevelték a lányokat. Csakhogy az utolsó kis jövevény elvesztése, visszahozta Miklós életébe a hallgatást. Miklós lassan három éve nem szólt Krisztához, mindenki másként dolgozza fel a gyászt.
Pedig a lányok is nagy izgalommal várták a kistestvérük érkezését. Ők az egész tragédiából csak annyit fogtak fel, hogy anya karácsony után pár napig kórházban volt, és amikor hazaért, már nem volt meg a pocakja. Krisztának nagy erőfeszítésébe került, hogy otthon ne mutassa a fájdalmát, hiszen a lányok nem tehettek semmiről. A kórházi hatágyas szobában olyan asszonyok vették körül, akik megkönnyebbültek, hogy megszabadulhattak a magzatjuktól. Ő még az utolsó perc után is ragaszkodott a babájához. Folyton azzal gyötörte magát, hogy a kicsinek van szívverése, a műszerek elromlottak, és nem mutatják, hiába már hárommal is megnézték. Ezt csak erősítette benne, amikor az ágy végénél fekvő nő megszülte a tizenhat hetes magzatát, és a kicsi próbált volna levegőt venni. Az anyának nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor az ápolónő textil pelenkába bugyolálta a pici testet, és addig tartotta a kezét rajta, míg a fojtott hang végleg meg nem szűntek. Kriszta sokkot kapott ettől, és abban a pillanatban az ő testét is forróság öntötte el. Szinte kizuhant belőle a pici élettelen test. A baba bőre már szürke volt, a teste foszlásnak indult, pici kezével arcát fogta, fehér szemöldöke és szempillája nem rezzent. Nem ő ölte meg, de ez nem töltötte el megnyugvással. A műtőben kényszer nyugalom szállt rá, a mély fájdalom még nem törte meg. Amikor műtét közben felébredt, azt érezte szétszakad, széttépik, kikaparják a belső részét,- gondolta ez a vég. A vakító fény, pár másodperc múlva ismét sötétbe borult, a további műtétből már nem érzett semmit, mert áldásos mély álomba zuhant. A fél napos megfigyelés valójában két napig tartott, mert lassan javult az állapota. Egyedül maradt a gondolataival, nem kapott vigasztaló szavakat, azóta az estéi hosszúra nyúltak, de várta a megváltó alvást.
Aztán egyszer csak megszólalt a fülhallgatóján a Für Elise és már hallotta is maga mellett a csecsemő szuszogását, gyönyörködött kerek kis pofijában, szőke haja szinte simogatta az arcát. Az évek alatt a kicsinek a göndör fürtjei már a válláig értek, kék szemével édes kis tünemény volt, Krisztát minden este elkápráztatta. Amikor ágyba bújt, fejét lehajtotta a párnájára, szeme előtt megelevenedtek az előző nap emlékei, az első lépések, a színes rajzok, amit együtt tanulmányoztak, ahogyan gyönyörködtek a szivárványban. A pici már három éves volt, kis kezével álomba simogatta anyukáját. Melegség áradt szét Kriszta testében, érezte a gyerek pici ujjait, ahogyan a hajába túr. Sokkal jobban érezték egymás közelségét akkor, mint bármikor. Talán, hozzájárult az is, hogy közeledett karácsony, a szeretet ünnepe.
Másnap Kriszta kora reggeltől készülődött, a halászlé főtt a bográcsban, a sütemények vaníliás illata, a szegfűszeg, narancs és fahéj keveredett a friss fenyőével, és átjárta a lakást. Kora délutánra együtt volt a család, körbe ülték az ünnepi asztalt, majd vacsora után, társasjátékba kezdtek. Szinte tökéletes nap volt, Kriszta már régen nem tudta így elengedni magát. A gyerekek lelkesek voltak, és a férje is kezdett felengedni, újra beszélgetni.
Kriszta boldogan indult lefeküdni, de nem tudott elaludni. Amikor becsukta a szemét, csak egy kis kockás ing és egy kis farmer nadrágocska feküdt mellette az ágyon. A lágy szuszogás hiányzott, a meleg kis kezecske nem simogatta. Nehéz volt az utóbbi három év, akkor úgy érezte, az utolsó kapaszkodóját is elveszítette. Egy anya számára nincs nagyobb tragédia, amikor azzal szembesítik, hogy a szív, amely, az övével hónapokig együtt dobogott, megállt. Éppen Szenteste. Az őrület kapujában a Für Elise őrködött, hogy ne tudjon rajta átlépni, de azon az estén a gondolatok kapuja is bezárult előtte. Három évig nyújtott az édesanyának fogódzót, kapaszkodót, és az is megszűnt egy szívdobbanásnyi idő alatt. Azon a napon érezte először, a rémálomnak tűnő Szenteste óta, hogy várja a karácsonyt és ez más lesz, mint a többi. Kutatott a gondolataiban mit rontott el, talán nem lett volna szabad jól éreznie magát. Nem kért sokat, sőt, talán azt is mondhatnánk semmit sem, csak az álmait szerette volna tovább szőni, élni a kettőjük különleges életét. Sajnos egyedül maradt. Különös. megmagyarázhatatlan érzés fogta el. Már arra sem emlékezett, hogyan sikerült elaludnia, de reggel szörnyű hányingerre ébredt…
Hat évvel később, Szenteste egy ötéves szőke, göndör hajú kisfiú ült a zongoránál, eljátszotta a darabot, megfordult és ragyogó kék szemével Kriszta felé fordult:
- Anya, neked játszottam a Für Elise-t, mert ez a kedvenced.
Kriszta nem tudott megszólalni, az arcán végig csurogtak a könnyek.
Szenteste életek szűnnek meg, de életek kezdődnek is…..
….