(Nem mindig a pénz az érték… írta: Fekete Mónika)
Nagypolgári házunk, nem messze a városközpontól, egy csendes kis utcában van. A XIX. században épült, és sok mindenről tudna mesélni, megélt már jobb-, és rosszabb napokat.
Hallgatta az első és második világháborúban, hogy a bombázók, miként húznak el felette. A pincéjében menedéket nyújtott a remegő családoknak. Közel kétszáz négyzetméter, kényelmes otthont adott egyszerre több generációnak is. Gyerekek zsivaja töltötte be a szobákat, és csendes zugot nyújtott az időseknek. Amikor a mi tulajdonunkba került a pince már be volt temetve. Sok legenda keringett a ház körül.
- Amikor a várost ellepte az árvíz, a kerti kútban még több méterre volt a víz- mesélték az idősek, akik ismerték a házat, a régi lakókat.
- De akkor miért lett betemetve a pince? – suhant át az agyamon a kérdés.
Nekem azt mondták, azért, mert a víz ellepte, és nem lehetett használni. Vártam az idős urat, aki már korábban is mesélt, azokról, akik itt éltek. Érdekes válasszal szolgált:
- Nem kellene, azt a pincét bolygatni. A háború idején sok minden történt itt, ami nem éppen szép dolog. Azt mondják, négy szovjet katona teteme és egy hatéves kislány nyugszik ott. Egy éjszaka alatt lett betemetve az a pince. De régen, két család is lakott ott, a tornácnál volt ketté falazva, meg kell ott látszani a helyének-mesélt hosszan az úr.
Már én sem akartam, hogy helyreállítsuk a pincét, főleg, hogy megtaláltam az a falmaradványt, ami valamikor ketté választotta az épület belső részét.
Hatalmas kertje, otthont adott gyümölcsfáknak, állatoknak és az előkertben a gyerekeknek a hintáknak, libikókáknak, homokozónak, kosárlabdának, sőt még mini focipálya is volt. A virágok, több száz négyzetméteren nyitogatták szirmaikat, hajladoztak a lágy szélben, vagy éppen a havas ágak kápráztattak el a téli idillel.
Közel tíz évig alakítottuk, szépítettük, amikor más városba hívtak el dolgozni. Kétszáz kilométerre a családi otthontól. Egy új élet várt, új feladatok, új családi fészket kellett kialakítani. Sokan kérdezték, miért nem adjuk el, vagy miért nem adjuk ki albérletbe. Nem adjuk el a házat, mert valami köt hozzá, valami megmagyarázhatatlan szál. Nem adjuk ki, mert idegenek lelakják, nem fizetek a rezsit, akkor adósságot halmoznak fel.
- Egyébként is milyen jó lesz, ha nyugdíjasok leszünk, hazajövünk, és a kétezer négyzetmétert tele ültetjük fákkal, bokrokkal, virágokkal, lesz medence is, ahol a gyerekekkel, unokákkal fürödhetünk, pancsolhatunk. Havas télen pedig építhetünk iglut a kicsiknek, mint anno mi is tettük a gyerekeinknek- ábrándoztunk.
Már évek óta magányosan állt, eleinte hetente hazajártunk, majd havonta, aztán egyre ritkábban. Tavaly februárban, kaptam egy telefonhívást, a szüleim szomszédjától:
- Kingám, csak azért szeretnék szólni, hogy a lányom, nem tudom szólt-e, hogy összevesztünk és beköltözött a házatokba?
Meglepődtem, szinte megbénultam. A mi házunkba? És mit vitt magával? És hol alszik? És miben főz? Jöttek a kérdések sorra. Hiszen tudtam, hogy Erzsi elvált, egyedül neveli a tíz éves kislányát és lehet sokat mondok, ha kettőjüknek összesen van egy táska ruhájuk. Felhívjam, mit mondjak, mit kérdezzek? Én éreztem magam rosszul. Először a szomszédot hívtam fel, hogy van-e nálunk esténként világosság. El is csodálkozott, azt hitte amnéziás vagyok és elfelejtettem, hogy kiadtam a házunkat albérletbe. Aztán nagy levegőt vettem, és felhívtam Erzsit:
- Szia. Pont most akartalak hívni, mindent elmondok- taglózott le egyből a telefonban.
Akkor nem csak amnéziás, hanem gondolatolvasó is vagyok. Elhadarta, hogyan is jutott a házunkba, és esküdözött rá fizeti a számlákat, mindenre nagyon fog vigyázni, de nincs hova mennie. Persze, az én edényeimet, törülközőimet használja, az én ágyamban és ágyneműmben alszik, és folytathatnám a sort.
Eleinte küldött pénzt a rezsire, számlákra. Nyáron utaztunk haza, és a szívem elszorult, amikor láttam, milyen helyzet uralkodik az otthonomban. A szoba, a nappali tele léggyel és ennek velejárójával, légypiszokkal. A tűzhelyem valamikor fehér volt, most csak nagyon jó indulattal lehetett rá következtetni a sárgás barna ráégett zsírtól olajtól, ételmaradéktól. Nem szóltam semmit, mert nem hagyta el hang a torkomat. Beültem az autóba és elindultam vissza a másik, új otthonomba. Hetekig, hónapokig emésztettem a dolgot, sajnáltam őket. Nem könnyű egyedül nevelni egy gyereket, betegen. Erzsi asztmás, és leszázalékolták, sokszor befullad, de mellette dolgozik, mert azért van felelősségérzete. Úgy gondoltam, miért én rúgjak bele még egyet, ha már a sors így lesújtott rá, annak a háznak már így is úgy is kell a nagyfokú tatarozás.
Beköszöntött a tél, nem jött a pénz a rezsire, és Erzsit nem lehetett elérni telefonon sem. A szomszédokat kérdeztem, meg van-e még a „lakóm”. Aztán megnyugtattak, van világosság. Két hónap múlva jött egy SMS.
„Anya, már régóta kórházban van, vérzik a tüdeje. Nem tudok róla semmit, nem tudok menni hozzá, és ő sem tud hívni. Meg amúgy se tud beszélni. Néni, tessék türelmes lenni.”
Hát én türelmes vagyok, mert legalább fél éve, már egy fillért sem kaptam. Aztán a kíváncsiság erőt vett rajtam autóba ültem, hazautaztam. A kerítés eltűnt; amikor beléptem az udvarra a talicskában a padló darabjait véltem felfedezni. A lakásba mielőtt betettem volna a lábamat nagy levegőt vettem. Két szoba lenejlonozva.
- Ne tessék benézni, nincs padló! – ugrott az ajtó elébe, elzárva az utamat a kislány.
Az egyik ágyon húzta meg magát a tizenötfokos benti hőségben, mert a kinti mínuszhoz képest viszonyítva ez annak számít. Amilyen lendülettel utaztam haza, úgy jöttem visszafelé is. Jobb lesz így, mielőtt bármit is mondanék. Fizettem a számlákat továbbra is, mert még mindig sajnáltam őket. A környezetemben már mindenki hülyének nézett. Több százezres adósság felhalmozva. Télen gyerekkel, hogy tegyem ki az utcára? Vagyis inkább, szülő nélkül, hogy tegyem ki az utcára? Tíz éves gyerek, egyedül a nagyvilágban, a semmiben, ha minden igaz egy komoly betegséggel küzdő anyától távol, mert ugye vele nem tudtam találkozni, nem tudtam semmilyen kapcsolatot létesíteni. Az ösztöneimre, megérzéseimre hallgattam. Senki nem fogalakozott már a mi házunkkal, a mi volt otthonunkkal, mert senki nem tudta mire várok.
Tavasszal, ismeretlen számról kaptam hívást, a másik oldalról szaggatott, szinte érthetetlen szavak:
- Hazajöttem, jobban vagyok. Minden tartozásomat kifizetek, csak egy kis időt adj! Még gyenge vagyok, alig tudok beszélni, de járok kezelésre.
Többszöri alkalomra értettem meg mit szeretett volna mondani. Reménykedtem, hogy összeszedi magát, és a felhalmozott, több százezer forintos adósságot megadja, ami a közel egy év alatt gyűlt össze. Igen, ilyen időintervallumokban, és összegben mérhető a türelmem.
Már jött a nyár, de pénz még nem. Hívogattam, ő meg ígérgetett. Aztán az utolsó cérnaszál is akkor szakadt el, amikor azt mondta, csirkét neveltem, eladtam, hogy legyen pénzünk, és nekem is gyűjtött össze már egy nagyobb összeget, de nincs annyi pénze, hogy átutalja, vagy postára adja. Ekkor beültem az autóba, és úgy gondoltam, ha nincs pénze utalásra, postára, akkor majd én érte megyek. Ha nem fizet semmit, tényleg kipakolom az egy táska ruháját, és menjen isten hírével. Mondta, csak este hat után lesz otthon, mert alkalmi munkát is vállal, hogy el tudja tartani magát és a gyerekét.
Fél hétre értem haza. A pénz már elő volt készítve egy borítékba, több, mint az adósság fele. Mutatta, csinálja a kerítést- persze, ő használta tűzifának, – mert átjön a szomszéd kutyája, és bántja a csirkéket. Aztán két nagy megkopasztott kakast nyomott a kezembe:
- Neked csináltam, hétvégén majd megfőzöd a családodnak.
A visszafelé úton a gondolataimat rendezgettem. Lassan meg lesz az elmaradt rezsi. A házba költözhetett volna be olyan személy, akinek hat, nyolc gyereke van, és ha nincs tűzrevalója, nem a padlót szedi fel, hanem villany fűtőtestet használ és ki tudja mennyi számlát halmozott volna fel. Erzsi spórolt a maga módján. Nekem van ágyam, edényem, törölközőm, és ha egyszer abba a házba visszamegyek, visszamegyünk ezek a dolgok, akkora már szétfoszladoznának használat nélkül is. Nem fizet albérletet, de nem költözik be más, levágja a füvet. Én tudom mi a nélkülözés, volt benne részem. Szerencsés vagyok, mert tanultam, egészséges vagyok, évtizedek óta vezetői pozícióban dolgozom. A harmincezer forint, amit esetleg kérhetnék albérletre ebben a kisvárosban, egy hétvégi bevásárlásom lenne, de nekik az ÉLETET jelenti.