Csikorgó hidegben, egész délután, órákon át álltam sorba, iskola után az ÁFOR kúton, hogy jusson fűtőolaj. Apu munka után állt be mellém a sorba, a szánkón lévő két húsz literes üres műanyag kannával. Bátyám is öt óra után érkezett csak, neki is jönni kellett, mert egy személynek csak egy kanna olaj jár, és ünnepekre egy nem elég a falánk olajkályhának, és a tél is erősen vicsorgatta a fogait.
Hét óra körül értünk haza, a fagyott lábaimat raktam egymás után, de az utolsó pár lépésnél már nem engedelmeskedtek, megmakacsolták magukat. Az úton, a pár háznyi távolságot már a testvérem ölében tettem meg. Könnyebb voltam, mint egy kanna olaj, még hetet sem töltöttem be. Anyu, langyos vízben olvasztgatta a lábaimban lévő száz meg száz tűt, majd meleg plédbe burkolta, miközben simogatta finoman ujjaival. Közben a kályha is megkapta folyékony eledelét és a süvítő szél már vígan muzsikált benne. Apró krumplikat tettünk a plattra, és egy lábassal borítottuk le, így készült az ízletes héjában sült krumpli vacsorára.
Anyu közben kitalálta készítsünk játékot. Rajzlapból, papírkígyót vágtunk ki, amit gombostűvel rátűztünk egy lapos krumpli szeletbe szúrt hurkapálcikára. A művünket ráállítottuk a leborított fazék tetejére, és a kígyó lassú táncba kezdett, egyre gyorsabban forgott. A csendet egy hangos ajtócsapódás törte meg. Apu merészkedett ki megnézni, hogy mi okozta a zajt. Senkit nem látott, csak lábnyomokat. Beszaladt értem, hogy segítsek megfejteni, hová vezetnek a nyomok. A friss puha hóban könnyű volt követni, amik a melléképületek felé vezettek, pont apu kovácsműhelyébe. Az ablakon a jégvirágok alkotta függönytől nem lehetett a sötét helyiségbe belátni. Félelmünket felülmúlta a kíváncsiság, óvatosan kapcsoltuk fel a villanyt, mert a hívatlan vendég még lehet, bent tartózkodik. De a műhelyben csak a szerszámok sorakoztak a satupadon. A fal mellett magányosan lapított a kohó. Magányosan? Az elszívója alól egy gyönyörű fenyőfa kukucskált. Ez még délután nem volt itt- szólalt meg apu meggyőzően. Akkor biztosan, amikor a fenyőt hozta a Jézuska, sietségében ő csapta be az ajtót – fejtettem meg egyből az ominózus kérdést.
Egy szál pulcsiban rohantam ki apuval, a titokzatos idegen kilétét felderíteni. A hatalmas meglepetés, akkora örömet okozott, hogy már el is feledtem, nemrég olvadt ki a fagyos lábam. A szülői házba, gyerekkoromban mindig a Jézuska hozta a fenyőfát, amit mindig furfangosan valahová elrejtett. A fát közösen öltöztettünk fel ünnepi ruhába, ez volt az ajándék. Csak ennyi volt az ajándék? Nem ennyi volt és most sem ennyi. A várakozás, a meglepetés és az öröm mellett a meghittség, a csend, az élmény, a szeretet lakkozott és lakozik. Ez, amit nem lehet megvenni, de aki egyszer megtapasztalta és hisz benne, mindörökké az övé lehet a feledhetetlen múltban, a sokatmondó jelenben és a titokzatos jövőben is.