/írta: Pálóczi Imre/
A hangjában ürömmel kevert öröm, hisz a gyermeke „megtalálta a számítását”, s ezt meg kell becsülni a mai világban.
Igaz, nem találkozunk gyakran. Az unokákkal telefonon, vagy skypon beszélgetve nevetünk a gyermeki lét vicces helyzetein. S lassan ő is gyermeké válik újra… az élet rosszabb értelmében. Már nem emlékszik mindenre, s egyre nehezebben látja el magát. Az élet tapasztalatok ráncai egyre sokasodnak az arcán, s mély barázdákat vágnak benne. Egyre mélyebbeket.
Nem csak a gyerekek kerültek távolra, de az emlékek is. A saját korosztálya is egyre jobban beszűkül. Már nem járnak össze, mint rég. A klubban, ahol annyi nóta, kacagás, kirándulás… volt.., nincs már. Kivégezte a vírus. Még ez is? Mi jöhet még?
„Távolodom és egy könnycsepp a kezemre hull” … már nem recseg a rádió középhullámú sávban. Immár valósággá vált. Ők távolodnak lassan az élettől, s mi távolodunk tőlük. Amit tudtak, s még tudnak átadják, a többi a mi dolgunk. Tudást, a mézes zserbó tuti receptjét, egy-egy emléket azokról akiket ők még jobban ismertek mint mi, s arról a korról, ahol még oly közel volt minden.
Nem kellett rohanni 200-lóerős Audival, gyalog is odaértünk. Pont oda, ahova kellett. S minden megvolt, ami kellett. Ami meg nem, arra nem is volt igazán szükség. Ma már minden kell, és sok mindenre „szűkségünk” van, pedig szinte semmi nem hasznosul belőle igazán. Ma még hazavárnak. Bennünket ki vár haza…? S mi vajon kit várunk majd repeső szívvel haza? Egyáltalán milyen lesz az a haza?